Mindenkinek joga van a szabad akarathoz, hogy ott és akkor, úgy és azzal legyen, akivel akar, senkit sem erőszakolhatunk meg, hogy vedd már észre te bolond, hogy az idődet fecsérled, hogy a pocsolya, amiben üldögélsz előbb csak a térdedig ért, most pedig az orrodat súrolja! Csukd be a szád, mert nem célszerű nagyot nyelni ebből az állott, poshadt sár léből, hacsak nem hiányzik egy kiadós róka fesztivál a wcbe kapaszkodva! Mély levegőt már régen nem vettél, spórolsz, ahogy csak lehet, vársz, míg az utolsó lehetőséged is eljátszod, megemelkedik a vízszint a tavaszi áradáskor – és megfulladsz.
Hiába is szeretnéd megmenteni, nem tudod – a te kezed kevés lesz, ha ő nem akar lábra állni és büszkén kihúzni magát, ha csak kuporog a tócsában és hagyja, hogy a dolgok csak úgy történjenek és elteljen felette az, amiből még a világ vezetőinek is kevés van: az idő. A te részed kimerül a választás lehetőségében, végig akarod-e nézni, ahogy megfullad vagy inkább a nehézség ellenére is felpattansz és példát próbálsz mutatni, szüntelen bízva benne, hogy majd megvilágosodik. Nem kényszeríthetsz senkit, hogy kövessen, meglehet már annyira megszerette a kis pocsolyát, hogy nem is tudna nélküle élni – megszerette a védelmet, az állandóságot és a melegséget; a bizonyosságot, hogy ez a kis tócsa örökre az övé marad.
Pontosan ismeri a pocsolya rejtett értékeit, mert ő még emlékszik arra, milyen is volt, amíg bele nem telepedett és a viharok, az eső, a fagy és a sok olvadás meg nem zilálták. A szeme előtt lebeg az a tiszta vizű, tükör tiszta kis forrás, aki volt és talán észre sem veszi a bűzölgő, állott medret, amivé vált – és hiányolja. Nem fogja fel, hogy az egyetlen ok, amiért ez az apró, egykoron csillogó oázis nem tud kitisztulni, az egyetlen magyarázat a hanyatlására, hogy ő maga benne kuporog, nem hagyja ön tisztulni és cserélődni. Nem engedi, hogy a tisztító eső megtöltse és átformálja, az apró homokszemek pedig előbb zavarossá, majd mocsárrá teszik az egészet.
Az ember természetéből fakadóan önző és gyáva, önkéntelenül bújtat romboló eseményeket a szeretet szó mögé, és itt beszélhetünk önpusztításról és másokéról egyaránt. Az élet igazi leckéje nem a múlt s nem is a holnap felett aratott győzelem, nem a „majd ha” felhalmozása, hanem a pillanat harcában felszegett karddal rohanni előre és teljes mellszélességgel kiállni amellett, amit úgy hívnak, lelkiismeret.
Mind egy cél felé tartunk, nem birtokolhatunk semmit, s nem tehetünk mást, mint megpróbálunk úgy álmodni, mintha örökké élnénk, és úgy éni, mintha nem lenne több holnapunk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: