Tudod, ahogy ülök itt az éj közepén az a gondolat fúrta be magát a fejembe, hogy ez a fájdalom a fájdalmak legalattomosabbja, hiszen nem lehet megfogni, sem csillapítani. Nem lehet kérni, hogy ne fájjon, ahogy azt sem irányíthatod, hogy milyen sebességgel szaladjon végig rajtad – olyan, mint nyári vihar, ami minden pillanatban irányt válthat, ami esőt és jeget hoz az egyik percben, míg a másikban a szivárványt varázsol az égbolt festővászonjára. Attól félek, ez a fajta fájdalom, a szívfájdalom sosem fog elmúlni teljesen, csupán csillapodik: az éles, szúró lélegzetvételek, amelyek végigkarcolják a torkunkat és meg sem állnak a szívünk közepéig idővel enyhülnek, a sebek majd szépen lassan beforrnak, az üres helyek megtelnek újra élettel és ez az égető érzés eléggé eltompul ahhoz, hogy megfeledkezhess róla, még akkor is, ha kitörölni sosem leszel képes.
