A lenyugvó nap a verandán találta őt: öregen és megkereseredett arccal töprengett az életén. Most először engdte meg magának a luxust, hogy visszanézzen, még akkor is, ha utólag megbánta – nem a visszaemlékezést, hanem az egész életet.
Tudjuk jól, hogy végül mindenki eljut erre a pontra, ide a verandára, mikor számot kell vetni az életünkkel – kár, hogy a legtöbbünknek ilyenkor már régen mindegy; kár, hogy csak azt értékeljük, ami már nincs. Bánjuk, hogy nem utaztunk, itt hagyva csapot-papot, mert féltünk, hogy tán sosem térünk vissza. Hogy nem mondtunk fel egy önkéntes munka miatt, mert féltünk, hogy nem tudunk majd elég pénzt keresni. Nem mondtuk soha, hogyan szeretnénk élni a családi fészekben, mert féltünk, a saját kívánságaink nem egyeznek a ház többi lakójáéval. Nem csókoltuk meg azt a lányt a parkban, mert féltünk, hogy olyat éreznénk, amiben sosem hittünk. Nem kacagtunk hangosan, csak úgy indok nélkül, mert féltünk, hogy bolondnak néznek – soha nem is akartunk kitűnni semmivel, mert szürkének hitt világot láttunk, amiben jobb volt észrevétlennek maradni. Nem éltük meg a sosem nyugvó vágyainkat és a szenvedélyt, mert féltünk, hogy a vágyaink talán nem is akarnak minket. Nem mondtuk ki soha, hogy mitől lennénk boldogabbak, mert féltünk, hogy elveszítjük, akiket szeretünk és akkor marad senki, aki szeressen minket. Bánjuk, hogy soha nem is voltunk boldogok igazán, mert mindvégig attól rettegtünk, hogy magasabbról nagyobbat fogunk zuhanni; bánjuk, hogy soha nem is mertünk felmászni a hegy tetejére és megtanulni repülni!
![]()
Tudjuk jól, hogy végül mindenki eljut erre a pontra, ide a verandára, mikor számot kell vetni az életünkkel – kár, hogy a legtöbbünknek ilyenkor már régen mindegy; kár, hogy csak azt értékeljük, ami már nincs. Bánjuk, hogy nem utaztunk, itt hagyva csapot-papot, mert féltünk, hogy tán sosem térünk vissza. Hogy nem mondtunk fel egy önkéntes munka miatt, mert féltünk, hogy nem tudunk majd elég pénzt keresni. Nem mondtuk soha, hogyan szeretnénk élni a családi fészekben, mert féltünk, a saját kívánságaink nem egyeznek a ház többi lakójáéval. Nem csókoltuk meg azt a lányt a parkban, mert féltünk, hogy olyat éreznénk, amiben sosem hittünk. Nem kacagtunk hangosan, csak úgy indok nélkül, mert féltünk, hogy bolondnak néznek – soha nem is akartunk kitűnni semmivel, mert szürkének hitt világot láttunk, amiben jobb volt észrevétlennek maradni. Nem éltük meg a sosem nyugvó vágyainkat és a szenvedélyt, mert féltünk, hogy a vágyaink talán nem is akarnak minket. Nem mondtuk ki soha, hogy mitől lennénk boldogabbak, mert féltünk, hogy elveszítjük, akiket szeretünk és akkor marad senki, aki szeressen minket. Bánjuk, hogy soha nem is voltunk boldogok igazán, mert mindvégig attól rettegtünk, hogy magasabbról nagyobbat fogunk zuhanni; bánjuk, hogy soha nem is mertünk felmászni a hegy tetejére és megtanulni repülni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: