Nem találtam a helyem, mert nem találtam azokat, akiknek “én, a bolond” bölcsességet szórhatnék a fejükbe, nem találtam azt a valakit, aki meggyőzne – mindenkinek vannak hibái, senki sem tökéletes, bár az igazat megvallva sosem hittem senkinek.
Aztán bejártam a világot – volt, hogy ténylegesen és volt, hogy csak képzeletben utaztam, s bár hosszú időbe telt, de rájöttem, hogy a világban senki sem normális. Semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy szembenézzek a saját félelmeimmel; farkasszemre vágytam, olyan igazi közeli állapotra, mikor a lángokban álló ház melege már a hátadat perzseli – azt akartam, hogy végre egyszer az életben esélyem se legyen elmenekülni, csak megfordulni és az összes démonom szemébe nevetni – de valahogy nem értek utól soha. Mert rohantam, mert menekültem anélkül, hogy tudtam volna, merre is tartok igazán.
Eldöntöttem, hogy mit akarok – hogy kit akarok látni minden reggel fogmosás közben, hogy kinek a hangos nevetését akarom megtanulni élvezni, hogy milyen képet szeretnék, hogy mennyire magasan akarok látni egy állat és, hogy kinek a szívét szeretném összerakni. A válasz egyszerű: a saját magamét.
Eldöntöttem, hogy bármennyire rémisztő is lesz, amit látni fogok, többé nem hunyom be a szemem, mindegy, hogy a hullámvasút éppen lent döcög vagy magasan száguld, mindegy, hogy milyen mély a szakadék vagy milyen magas a fal, nem számít, hogy mennyi rémisztő szörny lapul az ágy alatt én akkor sem hunyom be a szemem, nem takarom el magam elől a világot.
És akkor a világ megmutatta a valódi arcát: hogy valójában senki sem normális, senki sem olyan szerencsés, hogy tiszta lappal érkezik a földre, pláne, ha el is hiteti magával, hogy nem érdemes a boldogságra. Bizonyos értelemben egyikőnk sem “százas”: mindannyian kaptunk rossz géneket, rossz példákat, helytelenül értelmezett válaszokat, figyelmetlen szülőket, önértékelési problémákat, túl forró vérmérsékletet, türelmetlenséget, agressziót, egy kis diszlexiát vagy túl vastag csontokat.
Nézz szét a világban, mindenki szenved valamitől: vannak, akiket a vallásuk, bőrszínük vagy szexuális identitásuk miatt bélyegeznek meg, mások túlsúllyal, cukorbetegséggel, munkamániával, körömrágással, kiálló fogakkal vagy emberiszonnyal küzdenek.
Az emberek idegbetegek, stresszek, veszekednek és verekednek – bántják egymást, ahol és amikor csak lehet: ha van rá okuk azért, ha nincs, akkor azért. Az apák ordítoznak az eleven gyerekekkel, a taxisofőrök dudálnak és mutogatnak a járókelőkre vagy a lassan hajtókra, az üzletemberek túlhajszolják magukat csak azért, hogy még több pénzt keressenek, a buszsofőrök elalszanak, a tanárok megütik a diákokat és a sor még messze nem ért véget.
Mindenki terapeutákhoz fordul meg lelki iránymutatókhoz, akik emlékeztetik őket arra, hogyan kell megtanulniuk jóban lenni magukkal, de sajnos figyelmen kívül hagyják a legfontosabb részt: a munka nagyja rajtuk múlik. Sem a doktor, sem a gyógyszer, sem a barát sem a terápia nem fog azon segíteni, aki nem vállal felelősséget a saját életéért. Szomorú tény, de a megoldás csakis egy ember kezében van – a sajátodéban. A válasz mindig belülről érkezik.
A falakat, amiket felépítesz senki más nem tudja lerombolni – nem számít mekkora hittel, szeretettel vagy erővel próbálja – csak Te!Legyen szó bármiről, nincs aki többet segíthetne legyőzni a félelmeidet, mint Te magad! Hiába várod, hogy más majd segít: nem fog. Ne várj arra az erőre, amit tőle vársz, találd meg magadban – hidd el, az a plusz, amit másoknak tulajdonítasz benned van meg a leginkább – a gyengeség csupán egy álca, a könnyebbik út, ami bár egyszerűbb, mégis pengékkel van kikövezve. Rajtad áll, hogy végig mész -e rajta vagy a következő lehetőségnél jobbra fordulsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: