Szétnéztem és már semmi sem volt ugyanaz – az ajtók, a falak, a színek mind-mind sugalltak valamit, az apró tárgyak mind hozzám beszéltek, de nem mondtak semmi olyat, amit ne tudtam volna már nagyon rég: ez már nem az én otthonom, nincs már maradásom.
Sarkon fordultam hát és elindultam – halványan még rémlett mikor imával kellett erőt kovácsolnom, hogy el tudjak menni innen, magam mögött hagyni mindent és nem gondolni másra, csak arra, hogy legyen elég erő a lábamban, minden egyes lépéssel magam mögött hagyni mindezt és nem fordulni többé vissza.
Én még így tanultam, emlékszem így hangzott: az élet egyszerű – csak döntéseket hozol és többé nem nézel vissza. Ennyi és nem több az egész. De én sosem voltam túl szófogadó, s a csukódó liftajtóból még visszapillantottam a virágokra, a gangra, a hosszú lépcsőházra, a várra és a házat átölelő, hatalmas lombkoronára.
Féltem, hogy olyat látok, amit azt hittem soha már és rettegtem, hogy az emlékek nem eresztenek majd – de a hatás elmaradt.
Néztem az ajtót – a lenyugvó nap sugarai bevilágították a folyosót és nem fájt már semmi, mert nem is maradt már bennem semmi.
Eltemettem azzal az utolsó pillantással, az utolsó sóhajjal ott maradt minden s mára már lemosta az eső a könnyeket a ház faláról – örömét és bánatát egyaránt.
Igen, menni kell előre és hagyni a múltat, de néha kell egy utolsó pillantás, egy utolsó sóhaj és végső búcsú – kell, hogy le tudd zárni. Az utolsó kattanás a zárban, egy leadott kulcs sokszor fáj – hiányoznak a régi illatok, a falakba vésett nyugalom, de valahol mélyen már az indulás pillanatában jól tudod, régóta nincs már maradásod. Most, hogy volt merszem visszafordulni megértettem, hogy a dolgok nélkül, amiket szeretek – a kedvenc képeim, a virágaim, akiket neveltem,; az a finom takaró; a kis virágos ablakdísz; a béke és a szeretteim emléke – ez a ház sem több, mint egy üres épület. Az én otthonom már máshol van: valahol a saját a szívemben és mindig valahol, ahol gondolnak rám: mindig máshol.
