Elindulni a legnehezebb – mindegy, hogy elköltözöl, kiköltözöl, felmondasz vagy szakítasz, mindig az elindulás a legnehezebb, mert valami véget ér; mert egy bizonyos kötelék elszakad és az ember védtelennek érzi magát a világegyetemben… És mikor egy kötelék végleg elszakad, mikor a repülőgép elhagyja a kifutót, mikor elbúcsúzunk vagy kisétálunk egy ajtón, akkor értjük meg, hogy… Tovább »
indulás
Elindulni a legnehezebb – mindegy, hogy elköltözöl, kiköltözöl, felmondasz vagy szakítasz, mindig az elindulás a legnehezebb, mert valami véget ér; mert egy bizonyos kötelék elszakad és az ember védtelennek érzi magát a világegyetemben… És mikor egy kötelék végleg elszakad, mikor a repülőgép elhagyja a kifutót, mikor elbúcsúzunk vagy kisétálunk egy ajtón, akkor értjük meg, hogy… Tovább »
Most végre: jól vagyok. Nem számít, hol és kivel, nem töprengek már, hogy mi lett volna ha, csak vagyok és élek – meg és át, keresztbe és kasul azt, amit kell és akkor, amikor kell: jelen időben. Továbbra sem vagyok kirobbanóan boldog 0-24-ben, de megtanultam, hogy az élet megy tovább és nem tehetek többet annál,… 
Én az életet kicsit úgy játszom, mint a kosárlabdát: sosem voltam a legjobb benne. Se cselezni nem tudtam, se irányítani, plusz alacsony is vagyok hozzá és a lépéseket is elrontottam, amikor csak lehetett, egyedül egy dolog ment jól: a kosárra dobás. Nem mintha tudnám volna a hogyanját és azt sem, hogy miért – egész egyszerűen… 
Igen, én ilyen vagyok. Keresem a jeleket, keresem a jót – mindenben és mindenkiben, kivétel nélkül. Nekem ez kell, hogy túléljem, a világ sokszor igazságtalan és önző; nekem ez kell, hogy ne adjam fel még akkor sem, ha a reménysugár még a kanyarban sincs. Nekem ez segít: a hit, hogy bár még mindig nem értem… 
Sokáig néztem úgy magamra, mint egy kívülállóra – másokat szépnek, összeszedettnek, céltudatosnak, komolynak, okosnak és megfontoltnak láttam, magamat nem. Sehogyan sem akart kiegyenedesni az a tükör, amit nap mint nap magam elé tartottam – hol görbén, hol fejjel lefelé.Nem találtam a helyem, mert nem találtam azokat, akiknek “én, a bolond” bölcsességet szórhatnék a fejükbe, nem… 
Ott álltam az ajtóban és a lábam a küszöböt súrolta – az egykoron ismerős otthon semmivé lett és az agyam nem értette, hogy válhatott az egykor biztos padló ismeretlen sivataggá. Egy küszöb választott el minket: azt az erős nőt, aki vagyok, attól a kétségbeesett lánytól, aki elmenekült innen. Szétnéztem és már semmi sem volt ugyanaz… 