Pótmamának

Tudom, hogy félsz – félek én is és tesszük ezt mindannyian napról napra, nem más ez ma sem. Tudom, hogy csak ülsz és próbálod keresni a miérteket, de most egy kicsit próbálj nem keresni válaszokat: sosem érthetjük igazán, hogy ez a sorsnak becézgetett olykor kegyetlen élet milyen okkal állít minket jeges zivatarok alá. De nem tehetünk mást, mint harcolunk. Amíg csak bírjuk.

Nehéz ez, most meg pláne. Látod, az ember folyton veszít valamit: a hitét, a barátját, a pasiját, a munkáját, az önértékelését – újabb és újabb dolgokkal bővül az amortizációs lista, de ne hagyd, hogy ez elterelje a figyelmed, csak emeld fel a fejed és bízz! Ne Istenben, ne a pozitív gondolatokban, ne a sorsban és ne az orvosokban, hanem saját magadban! Engedd meg, hogy harcost nevelj magadból – ideje, hogy a bárányból egy valódi oroszlán légy, hogy megmutasd a világnak és az ellenségeidnek, milyen fából faragtak.

Igen, siránkozhatsz – kell is, de a részleteknek most nincs szerepe. Minden nap egy új lehetőséget kapunk az élettől, hogy azok legyünk, akiknek éppen lennünk kell és Te most egy harcos vagy, egy valódi gladiátor, akinek nincsenek korlátai és aki láncok nélkül, bátorsággal felvértezve indul a kör közepére, hogy megvívja élete legnagyobb csatáját!

Hunyd le a szemed és nézd végig, mennyien állnak mögötted – nem számít, milyen akadályt gördít eléd az élet, mert valahol, a mély fájdalom alatt pontosan tudod, hogy mindened, amid van elveszíthetetlen, hiszen a szeretet kezdet és vég nélküli. És Téged szeretnek.

Mindannyiunk életében eljön a pillanat, mikor szembe kell néznünk az elmúlással, ez kikerülhetetlen: nem tehetünk hát mást, mint mély levegőt veszünk és nevetve a képébe ordítjuk:
“Vedd el, ha tudod!”