„Ismerd meg önmagad, megismered sorsod is” – mondja egy régi közmondás és bizony, ha jobban belegondolunk, nagyon is sok igazság lapul benne. Önmagunkkal szembenézni, önön lényünket megismerni és elfogadni bizony a legszebb, legérdekesebb utazás – és a legnehezebb is egyben.
Szükségünk van azokra a pillanatokra, amikor ráeszmélünk, hogy valami hibádzik a gépezetben, hogy valami nincs rendben velünk, hogy nem is vagyunk annyira boldogok vagy éppen elégedettek, mint hittük, s hogy akármennyire is próbáljuk, nem vagyunk tökéletesek, ahogyan bűntelenek sem. Igen, kellenek ezek a sötét pillanatok, a megbánás pillanatai, amikor az önbecsülésünk alábbhagy, amikor kínoz az elégedetlenség – ez esetben kivételesen nem a világgal, hanem saját magunkkal. Kell, hogy levedd az álarcod és oda állj a tükör elé, talpig pucéran, bármennyire fáj is, érezd: ezek a fejlődés pillanatai.
Ne félj magadtól, senki sem tökéletes, szívd fel magad és húzd le az álarcodat! Ne félj a hibáidtól, hidd el, minden “hibádnak”, rossz tulajdonságodnak, elnyomott érzésnek megvan az eredendő, segítő tulajdonsága, de ha változni akarsz, ha szeretnéd magad mögött hagyni őket, harcolni ellenük, először el kell fogadnod a létezésüket – ahelyett, hogy letagadnád őket. Mert amit letagadsz, azt nem ismered meg soha, amit pedig nem ismersz, azt legyőzni sem tudod.
Nem kell szégyellned, hiszen mind álarcot viselünk, más és más okokból. Van, hogy azért vesszük fel, mert valójában eggyé szeretnénk válni vele, van, hogy azért viseljük, mert túlontúl félelmetes szembenézni azzal, ami alatta van, néha pedig azért viseljük, mert valaki olyannak szeretnénk látszani, akit mások látni akarnak. Az álarcokkal csupán az a baj, hogy bármelyik pillanatban leránthatják őket rólunk.
Szedd össze minden erődet és nézz szembe a saját tükörképeddel! Tudom, hogy nehéz és félelmetes, de ez az első lépés a talpra álláshoz. Egy harc, amit meg kell vívnod, ha nem akarsz egész életedben menekülni. Igen fáj, nagyon jól tudom mennyire, de ha levegőt akarsz venni végre, akkor el kell engedned, fel kell ismerned a múltat – időt, energiát és verejtéket kell áldoznod, hogy összegyűjtsd a múlt sebeit, fel kell készülnöd, hogy számtalanszor eltörsz majd, olyan helyeken is, amiknek a létezéséről nem is tudtál és olyan emlékek kísértenek majd, amiket a lehető legmélyebbre ástál – vagy legalábbis próbáltad.
Hogy elkerülheted- e ezt a csatát? Persze, de egy idő után újra itt leszel, ugrásra készen és minden porcikád remegve ordítja majd, hogy vesd bele végre magad! Hidd el, itt leszel, mert egy idő után halálosan untatni fog és fárasztó lesz, hogy szerepeket játszol és közben nem vagy sehol, hogy minden okod megvan a boldogságra, mégsem tudsz örülni igazán semminek, hogy mindenki szeret, aki fontos, csak te nem tudod szeretni saját magadat. Igen, ez egy végzetes harc: önmagaddal. Önmagad ellen. Saját magadért. Ne feledd, senki sem születik világutazónak, világhírű bölcsnek vagy szamurájnak: útközben válik azzá. A bátorság teszi azzá – le tudja győzni a világot, mert le tudja győzni önmagát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: