Így van ez a féltéssel is – vannak kapcsolatok, melyeket még szorosabbá láncol, míg másokat örökre ellehetetlenít. Vannak, akiket motivál, és persze akadnak, akiket porrá őröl. Emberfüggő. Szerelemfüggő.
Valóban, a féltékenység nehéz dolog. Az elfojtott, elrejtett formája azonban sokkal veszélyesebb és alattomosabb, mint a nyíltan felvállalt. Ha féltékenység emészt és mardos belülről, akkor add ki magadból: miért ne félhetnél néha? Miért ne rémülhetnél meg néha a gondolattól, hogy az életben minden múlandó? Miért ne engednéd, hogy a szíved sajogjon kicsit, ha ezzel eléred, hogy –ha csak egy pillanatig is- annak lásd a másikat ami: a jelen tüneményének.
Hiba volna azt feltételezni, hogy a féltékenység minden esetben lealacsonyító, hiszen nem más, mint emberi. S minden, ami emberi, az eredendően jó. Jóval több, mint az irigység, melyet egyszerűen csak az önzés motivál. A féltékenység több, mint önzés: a szerelem katasztrófája – ne légy hát meglepve, ha szívszaggatóan tud fájni.
Bármennyire mardos is, ne feledd, a féltékenység együtt születik a szerelemmel. Aki mást állít az vagy hazudik, vagy sosem volt még szerelmes igazán. Igen, a valódi szerelem megköveteli a féltékenységet, mert az a szív, melyben nem lakozik félelem, egy csomó közönyt is magáénak tudhat – annál pedig nincs pusztítóbb fegyver szerte a világon.
Megérteni? Képtelenség. A féltékenység szélsőséges kettősség: szerelmeket emelhet a magasba vagy tehet tönkre egy életre, ámde jobb ha tudod, a féltékenység nélküli szerelem sosem lehet igazi, akár egy jól összerakott édes-savanyú leves – ecet nélkül mit sem ér…