Mindannyian félünk valamitől. Ki ettől, ki attól, ezen nincs mit szégyellni. A félelem életünk szerves része, s ha jól kezeljük, a sötét éjszakák, a félelmetes viharok olyan erőt adhatnak a kezünkbe, hogy ha legyőzni nem is sikerül a retteget démonokat, de szembe tudunk velük nézni. S ha megláttuk őket, ha meg mertük nézni, tudjuk azt is, milyen fegyverrel harcoljunk ellenük.
![]()
Emlékszem, gyerekkoromban sokszor nem tudtam aludni, s ennek számtalan oka volt: hol rosszat álmodtam, hol furcsa zajok zavarták meg a csendet, hol csak bántotta valami a lelkemet. Úgy rémlik, évekig látni véltem egy két lábon járó medvét, aki a házunk mögött sétált fel s alá, s ilyenkor mindig felriadtam és rohantam a két szobával arrébb szundikáló szüleimhez. Azt gondoltam sokáig, hogy semmi sem lesz olyan rémisztő az életemben, mint ez a nagy, szőrös, baljósan csendes állat. Azt mondták, majd elmúlik – nem múlt. Idővel új szörnyek jöttek és zavarták meg a csendet, s bár a körülmények folyton, az érzések mit sem változtak.
Ahogy cseperedtem, elkezdtem félni más dolgoktól, s az előző félelmek helyét átvették újabbak – nem rosszabbak vagy jobban, kisebbek vagy nagyobbak, egyszerűen csak mások. Féltem attól, hogy nem mehetek időben iskolába, hogy a táblánál nem jól rajzolom le azt a hülye kérdőjelet, hogy sosem értem meg a szótagolást, hogy a mellem később kezd el nőni, mint a többi lánynak, hogy nem jól sikerül a verseny, hogy kiközösítenek, ha nem megyek el egy buliba, hogy nem lesz igazi barátom soha, hogy elfelejtek pillanatokat, amire mindig emlékezni akarok, hogy sosem láthatok világot, hogy egyedül maradok vagy hirtelen csak megvakulok. Ha pedig éppen nem féltem semmitől, akkor pont attól féltem, hogy nem féltem igazán semmitől.
Ha nem félsz, nincs mit veszítened – mondják az okosak. Nem féltem, s azt hittem bátor vagyok, de rájöttem, nem az az erős, aki sosem fél, hanem az, aki egy kis sötétség elől nem bújik el vagy szalad egyből anyu puha ágyikójába. Felnőttem és bátran vállalom, hogy rettegek – nap, mint nap. Ma már félek, hogy elveszítem a szerelmet, hogy egy nap úgy ébredek, hogy nem találja bennem azt, amit a legjobban szeretett, hogy nem leszek elég felelősségteljes szülő, hogy talán sosem lesz saját lakásom, hogy nem fogom észrevenni, ha már csak álmodom az életet és nem az álmomat élem.
Nézz szét magad körül és vedd észre, hogy mindenki fél. Az emberekre bizony jellemző, hogy érzéseik nagy részét félelemmel helyettesítik. Az ügyvéd fél, hogy nem lesz, akit védjen, a boltos fél, hogy nem kap friss árut és a vevői elpártolnak, a meteorológus fél, hogy nem jól értelmezi a félrevezető jeleket, a bróker fél, hogy esik az árfolyam. Az a nő ott a kisbabával fél, hogy a férje megveri, mert nem vitt neki kis üvegben vodkát, a modell fél, hogy meghízik és az útszéli hotdog árus fél, hogy bezárják az üzletét és nem lesz miből fizetni a gyerektartást.
Látod, mindenki retteg. Gyerekkorunkban a sötéttől és a ronda néniktől félünk és az ágyunk alatt meglapuló démonoktól. Ahogy telik az idő, a szörnyek sorrá átalakulnak sértettséggé, magánnyá, önértékelési problémákká, függőséggé, megbánássá, és bár már nem azok a kisgyerekek vagyunk, bölcsebbek és idősebbek is lettünk, de felnőtt fejjel újra ráeszmélünk, hogy igazából még mindig félünk a sötétben. Szaladnánk anyuhoz, hogy betakarjon, de nem lehet, mert már akkor sem vezetett sehová azon túl, hogy gondosan bezártuk a szörnyeket a szekrénybe. Nagyon nehéz és sok erő kell hozzá, de ha szembenézünk a démonokkal, boszorkányokkal, az ágy alatt lapuló gonosz manókkal, akkor a félelmeink átalakulnak, és az éjszaka többé már nem is olyan ijesztő, mert bár nem tudjuk, mi lapulhat egy-egy sötét sarokban, az egyszer biztos, hogy fél kézzel elbánunk vele.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: