![]()
De mégis: mennyire jó szeretni! Milyen jó érezni azt, hogy kirobbansz a örömtől, hogy ordítanál a gyönyörtől, mikor megrészegít a boldogság, mikor úgy érzed, hazataláltál. Ilyenkor mondom én, hogy ne félj, hogy megsérülsz, ha fáj – had fájjon. Ami egy kicsit sem fáj, az nem is igazi. Ezt jegyezd meg!
Sokszor hallottam már, hogy ha szeretsz, az fáj – és basszus tényleg elképesztően, szívszaggatóan, torokszorítóan tud fájni. Aki élt már eleget, aki tapasztalta már az élet sokoldalúságát, aki megértette, hogy minden éremnek két oldala van, aki állt már fel olyan gödrökből, amelybe még belenézni is félt, az tudja, hogy nem csak a jó dolgokban rejlik élvezet, sokszor a szomorúság az, amely titkos örömet ad. Sokszor a fájdalom maga egyfajta élvezet. Hiszen néha napján kifejezetten jó megnézni egy szomorú filmet, ahol a szerelmeseknek el kell válni, vagy az aranyos kutyák nem lelnek gazdára, vagy csak jó érzéssel tölt el egy andalító muzsika, amely sírásra késztet. Lássuk be, perverz módon, imádjuk, ha néha fáj. Néha jó elmerülni a bánat tengerében, kizárni a külvilágot és csak lenni.
Mind tudjuk, hogy az elhagyás, a szakítás, az elmúlás, a meg sem találás egyaránt mind-mind mennyire fáj. Elképesztően éget és mardos valahol legbelül, de mégis, tulajdonképpen gyönyörű. Gyönyörű, mert érzel. Gyönyörű, mert tudod, hogy élsz.
Sok ember szeret sírni – köztük én is – mióta szeretek, sírok. Azelőtt sosem sírtam, és emlékszem, mennyire vágytam már egy kiadós, szívszaggató sírásra, de nem volt film, könyv vagy megható muzsika, amely könnyre fakasztott volna, és gyűlöltem magam és a világot, hogy nem fáj semmi. Mikor végre megérkezett a szeretet, kéz a kézben vele jött a szomorúság is és velük együtt a vígasztalás – amelyből viszont nem kértem. Hogy miért? Mert akartam, hogy fájjon és nem állt szándékomban ezt sem eltemetni, sem eltakarni – meg akartam élni, érezni akartam, hogy csak az enyém. Mert végre fájt, és mert végre éreztem, hogy igazán élek.
Bizony, az élet édes és keserű – tökéletes egyvelege az örömnek és a bánatnak, amíg van benned élet, átéled mindkettőt. A derű és a bánat, a találkozás és az elválás, a vele és nélküle, a születés és a halál.
Tudom, hogy nehéz, de tanuld meg élvezni, ha fáj a lelked vagy szorít a szíved. Szeresd a könnyeidet, tedd barátoddá őket, s üdvözöld, ha érkeznek. Tanuld meg, hogy ha fáj, sírni kell, s ne feledd, nevetés közben is fáj a szív, s végül az öröm fordul szomorúságba. Mi hát a különbség?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: