Az agyunk, ami mindig kattog, pörög és keresi a leckéket, hogy mit tanultunk, merre visz az út, most egyszeriben egy helyben áll és talán régóta először csak nézünk, mert nem tudjuk a válaszokat, mert nincsenek is valódi válaszok.
Nem tudjuk még mire volt jó az út és mire nem, sem azt, hogy tanultunk-e valamit vagy éppen még azt is elfeledtük, amit olyan nehezen tettünk magunkévá?! Fogalmunk sincs, hogy megérte vagy sem?!
Csak egy dolgot tudunk, hogy nem volt más út, az egyetlent választottuk, amit csak lehetett, mert minden porcikánkba vésődött emlékzuhatag sugallja, hogy ott voltunk, ahol kellett, de hiányt mégsem érzünk, mert a legfontosabb útitársat magunkkal hoztuk, vámmentesen: saját magunkat.
Összezavarodunk, hiszen megtanultuk már, hogy elválni valamitől, amit szeretünk, fájdalmas, de a hazatérés öröme és az elválás fájó érzése összemosódik. Magad sem érted, de egyszerűen csak jól vagy, s bár félúton megrekedtél és nem tudod, hová is tartozol igazán, mégis most először talán nem is akarsz eljutni A pontból B-be.
Arany középút: talán erről szól az egész hovatartozás dolog, egyszerre megszűnik az otthon fogalma és átváltozik egy hellyé, ahol azok élnek, akiket szeretsz. De te elmentél és megszerettél új embereket, akik jó és rossz pillanataidban veled voltak, akik, a részeddé válnak, vagy így vagy úgy: szerelmek, barátok, sorstársak, a pékségben dolgozók, akik a kompon megismernek, a boltos, a kávézós, stb. A szeretteid lesznek, tehát ha igaz a mondás, miszerint az otthonod ott van, ahol a szíved, nyertél egy új otthont. Ahová bármikor hazamehetsz, hazavárnak. Rájössz, hogy az emberek számítanak, ők jelentik az otthont, és többé már nem számít, hogy a világ mely pontján találkoztok, mert mindenütt otthon lesztek.
Arany középút: jól érzed magad. Nem számít, hol vagy és kivel. Nem töprengsz, hogy milyen lenne ha…; csak megéled a pillanatot, mert legbelül egy pici kis zen mester tunkolja az agyadba, hogy nincs okod parázni, ott vagy, ahol lenned kell, és többé nem kell félned a búcsúzástól, mert sosem kell már búcsút venned senkitől és semmitől.
Rájössz, hogy egy bőröndbe belefér az egész életed, és nem számít hová megy a vonat, mert a következő állomáson is hazaérkezhetsz. Megérted, hogy bármekkora közhelynek hangzott is, akiket szeretsz, a szívedben élnek, bárhol vagy is, tudod, hogy sosem veszíted már el őket, mert hatalmas panelházakba települtek, bele a mellkasod kellős közepébe, és te vagy a házmester!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: