Hiába is szeretnéd megmenteni, nem tudod – a te kezed kevés lesz, ha ő nem akar lábra állni és büszkén kihúzni magát, ha csak kuporog a tócsában és hagyja, hogy a dolgok csak úgy történjenek felette, és szüntelen azt hangoztatja, hogy az idő majd megold mindent.
Ismerd fel a határaidat és lásd be, nem mentheted meg, nem hozhatsz döntéseket helyette, még akkor sem, ha szíveden viseled a sorsát! A te részed kimerül a választás lehetőségében, végig akarod-e nézni, ahogy megfullad, vagy inkább felpattansz és próbálsz példát mutatni, szüntelen bízva benne, hogy egyszer csak követni fog.
Ha nem megy, ne csüggedj, talán maradnia kell még kicsit, de az is meglehet, hogy már annyira megszerette a kis pocsolyát, hogy képtelennek találja az életet nélküle – talán csak megszerette a védelmet, az állandóságot és a melegséget, a bizonyosságot, hogy ez a kis tócsa örökre az övé marad. Te már csak az állott tócsát látod, de ő még emlékszik arra, milyen is volt azelőtt, amíg ő maga bele nem telepedett, amíg a viharok, az eső, a fagy és a sok olvadás meg nem zilálták. A szeme előtt lebeg az a tiszta vizű, tükör tiszta kis forrás, aki volt és talán észre sem veszi a bűzölgő, állott medret, amivé vált – és hiányolja.
Tudom, hogy nehéz, de hagyd, hogy ő döntsön! Nem kényszerít senki, nem kell vele szenvedned, hiszen megtanulhatnád végre, hogy az ember a saját sorsának a kovácsa. Ha nem megy utánad, ne légy mérges és ne hibáztasd magad, próbáld megérteni, hogy ő még nem fogja fel, hogy az egyetlen ok, amiért ez az apró, egykoron csillogó oázis nem tud kitisztulni, az egyetlen magyarázat a hanyatlására, hogy ő maga benne kuporog, nem hagyja öntisztulni és cserélődni. Nem engedi, hogy a tisztító eső megtöltse és átformálja, az apró homokszemek pedig előbb zavarossá, majd mocsárrá teszik az egészet. Nem engedi, mert fél, hogy fájni fog, és nem akarja, mert tudja, hogy kegyetlenül fájni fog.
Tudod, az ember ilyen. Természetéből fakadóan önző és gyáva, önkéntelenül bújtat romboló eseményeket a szeretet szó mögé – önpusztítást és másokét egyaránt. A lényeg, hogy te megtanuld, az élet igazi leckéje nem a múlt sebeinek vagy a holnaptól való félelmeink elrejtéséről szól, hanem a pillanatért vívott csaták végtelen sokaságáról, ahol a bátorságkeresztet csak azok érdemlik ki, akik felszegett karddal rohannak előre és védik azt, amiért napról napra küzdeni kell: a saját lelkiismeretüket.
Ne feledd soha, nem számít, ki ül épp a pocsolyában és ki harcol a csatatéren, mert mind egy cél felé tartunk, nem birtokolhatunk semmit és senkit. Nem tekerhetjük vissza az időt és nem repülhetünk előre, hogy a nehéz részek kimaradjanak. Értsd meg, hogy nem tehetünk mást, mint megpróbálunk úgy álmodni, mintha örökké élnénk, és úgy élni, mintha nem lenne több holnapunk!