Tudom, tudom, hogy annyira könnyű másokat hibáztatni azért, ha neked fáj. Hogy sokkal egyszerűbb másokat kreténnek meg köcsögnek titulálni, azért, hogy bántott, megcsalt, elhagyott, beszól, leszólt, átvert, kibeszélt vagy csak szimplán úgy baszott át, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
Az élet minden nap ad nekünk egy lehetőséget, hogy mindent jóvá tegyünk, minden pillanat alkalmas lehetne az újrakezdésre, ha nem lennénk ennyire kényelmesek és beszariak! Ha kicsit néha felszívnánk magunkat és mindent magunk mögött hagyva ugranánk olyan szakadékokba, amelynek az alja tele van éles karókkal és találnák puha szőnyeget a véres szögek helyett!
De kérdem én, ki tartotta a rozsdás bökőt a nyakadhoz, hogy légy vak és ne lásd a fától az erdőt, hogy viseld el, hogy ne szard le magasan, hogy ki mit gondol, hogy viseld kitartóan a megaláztatást, hogy csendben tűrj, hogy ne ordíts, mikor fáj, hogy maradj egy helyben és meg se mozdulj?!
Na ugye! Tudod mi van? Ha belátjuk, ha nem könnyebb másra fogni, mást hibáztatni mindig sokkalta egyszerűbb! Azért híztam meg, mert nem figyeltek rám eléggé és bánatomban ettem! Vagy azért vagyok bizalmatlan, mert kegyetlenül átvertek. Azért támadok, mert engem is sokat basztattak, stb. stb.
Csak éppen ezt senki nem kérdezte!

Sikítva zuhannánk és talán a sors – értékelve a merszünket – szárnyakat adna! Mert van az úgy, hogy szakadékhoz érkezünk, akkor is ha fáj, akkor is ha nem akarod – vagy átugrasz rajta, vagy helyben toporogsz tovább!
Egy zuhanás végzetessé válhat, de könnyen lehet, hogy közben megtanulsz repülni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: