Itt és most!

Régen ültem már le ide, személyesen közétek és vetettem a kis virtuális papíromra azt, ami csak nektek szól, senki másnak! Elmesélek egy történetet és, ha vége, csak vonja le mindenki a konklúziót vagy ne, igazából nekem mindegy, ha nem tetszik, hagyd abba a felénél vagy el se kezdd!

Szóval, a minap cseresznyét ettem, azt a cseresznyét, amit még imádott mamikámmal szedtünk, azelőtt, hogy meghalt volna. Gyenge volt már, én pedig nagyon másnapos, mikor megkért, hogy másszak már fel és szedjem le őket, mert neki nem megy.

Felmásztam hát, ő meg tartotta a vödröt és oda dobáltam a cseresznyéket, aztán elcsomagoltuk és fagyóba tettük, mert annyira sok volt, hogy képtelenség volt megenni. És az idény is a végére járt. Múlt a jóidő, és vele együtt ő is.

Mikor elment, úgy éreztem, hogy egyedül maradtam. Nem, ez nem az a fajta egyedüllét, mikor sajnálod magad, nem. Ez az a fajta, mikor megérted, hogy mostantól neked kell a válaszokra felelned, hogy mostantól a saját tapasztalataidra kell hagyatkoznod, és ha jól figyeltél, talán lesz néhány pillanat, mikor újra melléd varázsolja majd pár percre a képzelet.

Ilyen volt ez a pillanat is. Ahogy kivettem a fagyasztóból azt a csomag cseresznyét, amit mi csomagoltunk éreztem, hogy velem van. Alig vártam, hogy kiolvadjon és újra érezhessem azt az ízt, mint mikor utoljára vele ettem. Bízva bíztam, hogy talán mellém ül egy percre megint és pár mondatban összefoglalja az egész életet és én újra mindent megértek. Csak ültem ott és vártam, hogy kiolvadjanak a cseresznyék.

Felkészültem, izgatott lettem, ahogy jégpáncél megolvadt neki is láttam.

De már semmi sem volt olyan, mint azon a délután. Talán nem csak ő hiányzott, hanem azok a dolgok, amiket akkor még nem tudtam, ma már viszont sejtem. Talán csak megértettem azóta, hogy vannak dolgok, amelyeket többé nem lehet kiolvasztani vagy felmelegíteni, hogy vannak pillanatok, amik sosem térnek vissza és bizony, eltehetjük őket, hibernálhatjuk, az már sosem lesz újra olyan.

Csak ültem ott, most már egyedül és megértettem, amit akkor mondott nekem, hogy az élet megállíthatatlanul múlik. Nem harcolhatunk ellene és abban sem bízhatunk, hogy majd egy picit lelassít vagy tekintettel lesz arra, ha esetleg még nem értjük a lényeget.

Ami elmúlt, többé nem tér vissza, hát élj oly okosan, hogy ne bánd a tegnapot! Használj ki minden percet, öleled meg, akit lehet és mondd el neki, amit csak lehet! Ne várj a tökéletes pillanatra, mert az sosem jön el, és nem lehet annál tökéletesebb, mint az, ami megfogható! Semmi sem lehet tökéletesebb, mint az itt és a most!