Néha fel kell gyújtani magad mögött mindent: utakat kell felégetni, helyeket, ahol boldog voltál, oltárokat, ahol térdre rogyva imádkoztál, a párnát, aminek a szorongatása oly sok erőt adott éjszakákon át, mikor nem láttad a dolgok végét – égniük kell egytől-egyig, hogy a porrá izzott romokon majd megszülessen valami új, valami friss, hogy utat nyerjen az élet.
Múltunk hatalmas kőhalomként nehezedik ránk, sokszor észre sem vesszük, hogy ettől nehéz a hátizsák és hogy a derekunk nem is fájna, ha legalább egyetlen kavicsot kidobnánk út közben.
De mi hűen és kitartóan cipeljük őket, újra és újra vesszük elő darabonként, hogy emlékeztessük magunkat, melyik mit jelöl. Vannak szerelmek, elvesztett csaták, sértések, düh, magány vagy tökéletes pillanat, amely már az előtt elmúlt, hogy megtörtént volna, elrabolt percek, mikor annyi történt csupán, hogy nem történt semmi sem.
Elfelejtett álmok és remények, barátok és sosem volt bizalmasok, elképzelt munka és kinézet, egy mitológiai tökéletes élet emléke húz vissza és még tovább.
Velünk született képesség, hogy bánkódunk azon, ami elmúlt – nem kicsit és nem nagyon, épp annyira, hogy a bánat újabb kavicsot pottyantson az ölünkbe. Forgatjuk a köveket, nézzük sokáig, szomorú dalokkal megspékeljük a drámai pillanatot, majd ha jól kisírtuk és már eléggé sajnáljuk magunkat, hogy mi mindent vesztettünk vagy éltünk túl – felpattanunk, mert csonkig égett a cigaretta és az üveg aljában már langyossá dermedt az a két korty sör.
Egyesével szépen visszapakolhatjuk az elnyűlt táskába és hordhatjuk tovább, a csontkovács pedig milliókat kereshet rajtunk pár év múlva vagy lecsatolhatjuk a hátizsákot és a vízbe hajíthatjuk az egész csomagot.
Fogd meg és egyesével végy búcsút a felcímkézett súlyoktól, tudni fogod életed melyik szakaszát vagy pillanatát tartod a kezedben, mert fájni fog. Igen, nagyon fog fájni, hiszen hozzád nőttek, talán ezért is csalt annyit a mérleg és nem az esti croissant – kakaó kombó miatt.
Köszönd meg, hogy az életed része volt, hogy tanulhattál tőle, hogy akkor és ott volt, ahol és amikor lennie kellett, aztán dobd el, ideje, hogy menjen, mert a múlt, mint fogalom, teljesen irreális!
Hasztalan és időt rabló olyanon tanakodni, ami már nincs vagy soha el sem jött….inkább add fel és készítsd a tüzet! Égni fog és fájni, kegyetlenül, de ha kisírdogáltad magad, kapd elő a gereblyédet és vedd észre az első, hamu alól kibukkanó fűszálakat, hagyd hogy kirügyezzenek a fák és engedd be a fényt!
Ne magyarázd túl, néha egyszerűen csak add fel!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: