Talán így van ez az élettel is, az utak változnak, ahogy a helyek és az útitársak is, sebességhatárok emelkednek és csökkenek, van, hogy egyenrangú útkereszteződében kell elsőbbséget adnod, van, hogy neked kedvez a jobbkéz szabály és vannak stop táblás részek, néha emelkedőn – kézifékkel.
Előttünk lebeg a cél és mihamarább szeretnénk már ott lenni – a kedvesünknél, a nyaraláson, a reptéren, a kávézóban , a moziban. A türelem elsuhan mellettünk, mert felgyorsult életünk minden pillanata azt sugallja, hogy azonnal érj el mindent, holott megtanultuk már régen, hogy nem a cél a fontos, hanem a közben megtett út.
Az út, amit a folyamatos magasabb sebességbe váltás miatt csak elmosódó tájként érzékelünk a térlátás csodájának köszönhetően.
Mert sietünk. Mert elfelejtettünk várni. Elfelejtettük, hogy mennyire jó volt egy évet várni a karácsonyra és sosem siettettük, mert bár fogalmunk sem volt még, hogy egy nap 24 óra és egy év 365 nap, de tudtuk, bíztunk benne, hogy ez is eljön majd amikor kell. Nem sírtunk mikor véget ért, mert élveztük, amíg tartott: a sok sok kaját, a meglepiket és hogy minden felnőtt olyan viccesen beszélt a sok krémlikőrtől.
A jó dolgokra várni kell, és pont ez a legidegőrlőbb benne, mert elhisszük, hogy minél előbb kapjuk meg, annál tovább marad a miénk és annál közelebb kerülünk a nirvánához, eszünkbe sem jut, hogy pont azért kaptunk defektet vagy pótkereket, hogy szétnézzünk kicsit és élvezzük az utat, egy dugóban sok olyat észre vesz az ember, amit máskor, 120-al végig a hungárián nem igazán: szerelmes párokat, nevetgélő kisgyerekeket, viccesen öltözött fiatalokat, azokat a szép, formára nyírt bokrokat a mekinél és a többi csodaszépséget magunk körül. Rajtad áll, hogy idegbeteg módjára nyomod e a dudát vagy előkapod a napszemcsid és valami finom italt, szívószállal – előrébb úgysem jutsz, se így se úgy, de a minőségen azért sokat javíthat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: