Boldognak lenni könnyű?!

Carpe diem – tanuljuk és halljuk nap, mint nap a rádióból, könyvekből, idézetekből, barátoktól, bölcsektől, celebektől, plakátokról és a saját belső kis démonjainktól! Élj a mának, a múltat engedd el, ne aggódj a jövő miatt! Ha a buddhizmust is segítségül hívjuk, kapunk választ onnan is bőven, az egyik kedvencem a “fogadd ami jön, engedd ami megy – ennyi az élet”

Hát persze. Ennyi az élet. Elengedsz jókat, rosszakat, jönnek szép és még szebb pillanatok, melyek frissítik a rendszert, te meg üríted a lomtárat, ahogy időd és energiád engedi – mert ehez azért elengedhetetlen egy nagy csokor energia, kitartás, önfegyelem és elszántság.

Zárd ki a rosszat, engedd be a jót – köszi, bassza meg! Nyilván, ha ilyen pofon egyszerű lenne az egész, csupa csupa levitáló, kisimult és napfényzabáló élne körülöttünk – mindenkitől bocsi, aki tényleg képes napfényen megélni, én is próbálkoztam már egy-egy fogyókúra alkalmával, aztán mindig visszatért a sonkás – sajtos melegszenyó, sok sajttal és majonézzel.

Olvasunk fejlődésről, tanuljuk, hogy minden okkal történik és hogy az számít úton vagy – e még, meg hogy minden rész azért van az életedben, mert te vonzottad oda. Klassz! Sokra mész vele!

Attól, ha kurva zenné válsz nem fájhat-e még adott pillanatban marhára az elengedés maga?

Hiszen, olyan ez, mint mikor meg kell szabadulnod a kedvenc farmerodtól, amire annó hónapokig spóroltál – kihíztad már, kikopott a térde, az egész önmagában egy szarkupac, mégis ragaszkodsz hozzá…. És ha meg kell válnod tőle, az fáj. Fáj, mert szeretted, fáj, mert a kedvenced volt, mert minden másik ruhadarabnál előrébb való volt az életedben. Mit teszel hét? Szépen behajtogatod a szekrénybe, nincs is ezzel baj, csak éppen újabb és újabb gatyók érkeznek, színesek, szűkebbek, lezserebbek, rövidebbek és a kedvenc újra és újra eggyel lejjebb kerül a kupacban, végül szinte elfelejted, hogy ott volt. Évekkel később muszáj leszel megválni tőle, de akkorra már szerencsére? semmit sem jelent és szó nélkül pakolod össze a vöröskeresztnek.

Így van ez, ilyen dolog a múlt – egyikőnk sem akar megválni tőle, a múltunk s benne a részek útjelzők, világítótornyok és emlékóceánok egyben – hordozzuk magunkkal és önző módon kapcsolunk magunkhoz mindent, visszük őket tovább, hogy aztán fájdalommentesen kophassanak ki az életünkből.

Kár,hogy szegény farmert nem kérdezte senki: “Kedves farmer, te mit szeretnél?”

– Szeretnén túlélni ezt, ami most nagyon fáj. Azt hiszed, nem érzem, hogy egyre kevesebbet hordasz? Már csak néha néha ugrasz le bennem a sarki boltba, régen együtt táncoltunk és tanultunk, nem volt program ami nem kötött össze minket, most pedig szánalmasnak érzem magam! Meguntál. Már nem azt nyújtom neked, ami boldoggá tett, s így magam is boldogtalanná váltam, és már nem érzem magam annak a farmernek, aki voltam, nem tudom szeretni a különleges színemet, a zsebeimet, a karcsú cipzáramat, és bármilyen másik farmert jobbnak látok magamnál, mert a szemedben nem vagyok már különleges.

– Dehát szeretlek, ha nem szeretnélek kidobtalak volna.

– Nem tudok hinni neked, szánalomból teszem, és bár magadból csinálsz bolondot azzal, hogy nem vagy elég kemény, hogy kimond már másra vágysz, én teszem tönkre magam. Nem én vagyok a szánalmas, hanem te teszel azzá, bolondot csinálsz belőlem, magadból, az életünkből. Elveszed az egyetlen dolgot, ami a miénk volt: az életünket. Te hoztad  a döntést, vállalnod kell a következményeket. Már akkor abba kellett volna, hogy hagyd a viselésem, mikor a kirakatban azt a másikat nézegetted, és tudom, hogy felpróbáltad….. Akkor haza kellett volna jönnöd, elbúcsúznod tőlem és azt mondani: Kedves, szerettelek de nem hazudhatok neked. Találtam egy újat, azt érzem, mint veled éreztem, egyszerűen alig várom, hogy velem legyen és megoszthassam vele azokat, amit veled már nem tudok. Megváltoztál, sajnos kicsit összementél, én pedig meghíztam kicsit combra, és már sehogy sem passzolunk, a pénztárcám nem fér már a zsebedbe és a fájós ujjammal az akadó cipzáraddal is nehezen boldogulok. Értsd meg húzhatnám, de ettől jobban szeretlek – így hát, nincs értelme tovább húzni, elajándékozlak. Kívánom, hogy légy boldog, és hogy az új gazdád annyi gyönyörűséget és szeretetet fedezzen fel benned, amennyit én tettem. Hogy tegyen sokkal boldogabbá, mint én tettelek. Ha most elengedlek, a múltunk örökké a miénk marad. Nehéz lesz, nagyon nehéz, de egy napon majd felébredsz és érezni fogod, túl vagy rajta. Ahogy én is, és ha majd szembetalálkozunk az utcán, nem lesz rossz, mi eszünkbe jusson, csak egymásra mosolygunk és tudni fogunk mindent, a kincsünket, ami örökké a miénk marad! Nem is kell, hogy visszaforduljunk, tudni fogjuk, hogy ez a pillanat megint a miénk, időutazunk egy szemhunyásnyit, majd visszatérünk a rendes kerékvágásba.”

A farmernek megmarad, hogy annyira szereted, hogy túllépve a hiánya okozta fájdalmon is a legjobbat akartad neki; neked megmarad ahogy emlékszel rá. Ebben áll az alku lényege. Jut is, marad is.

Túllépni a saját önzőségünkön és előtérbe helyezni valaki mást: ennyiben áll a lecke, ha ezt eléred nem állítom, hogy könnyebb lesz bármi, én nem vagyok sajnos Osho, aki biztosít róla, hogy ugyanabba a folyóba nem lépsz bele kétszer- lehet, hogy megteszed, de legközelebb már gumicsizmában leszel vászoncipő helyett – ebben áll a nagy titok!