Szeretem Müller Pétert, nem is hiszem, hogy lenne olyan, aki nem. Ma este egy érdekes véletlen folytán, amiben ugye tudvalevőleg nem hiszek, szóval pakolás közben a lábamra esett egy könyv, amitől be is lilult a lábfejem – éljen a kemény kötés – ami csodák csodájára egy Müllerpetykó könyv volt, és ennél a résznél kapcsolódtam a történetbe:
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatábanszeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
– Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!… Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?… Amit nem lehet elmondani.
– Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!… Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?… Amit nem lehet elmondani.
Gyarló, szerencsétlen kretének vagyunk mind,mind egy szálig – aki ezekben a sorokban nem ismert magára, az meg egy valódi angyal, ne olvasson, hanem fly away!
Azt hittem megtanultam a leckét, hagytam el és hagytak el, veszítettem el és toltam messze magamtól, sírtam és sirattak. Búcsúztam már el olyantól, akitől sosem akartam és mentem el köszönés nélkül úgy, hogy megígértem, hogy visszatérek mégsem tettem soha.
Soha nem akartam gazdag lenni, vagy szépségkirálynő vagy tökéletes, nem akartam híres sem lenni, egy valamire vágytam mindig, hogy megbecsüljem, hogy értékelni tudjam, akiket szeretek, a családomat, a szerelmet, a barátokat, az életet, önmagamat.
Örömmel osztok másoknak kért – kéretlen tanácsokat, tesszük ezt mindannyian, és a saját udvarunk meg tele van csirke szarral.
Sokszor rezeg a léc, hogy valakit elvesztünk . és mi, beteg állatok, ezek hatására nyitjuk fel a letapadt, fáradt szemeinket és értjük meg a szeretett lény személyének fontosságát.
Meg kéne változni! Nem engedni, hogy eddig jusson, hanem úgy nézni őket, mintha akkor látnád utoljára, még ha a szíved szakad is bele. Két karral szorítva üdvözölni, zokogva nevetni, ámulva hallgatni, inni a szavait és ujjheggyel, finoman érinteni és minden alkalommal sírva búcsúzni, … Amikor csak lehet.Amennyire csak lehet!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: