Hogyan lépjek ki, hiszen olyan rendes?! Szeretnem kéne, örülnöm és megbecsülnöm, hogy találtam valakit, aki szeret. Más kérdés, hogy nem lett olyan, amilyennek elképzeltem, hogy majd idővel lesz… Ő tehet róla? Dehogyis.
De rákenem. Sokkal könnyebb őt hibáztatni, hiszen akkor lekerül a teher a vállamról, hogy megint nem jött össze valami, hiába is akartam, s bár megtettem érte minden tőlem telhetőt, ahogy ő is beleadott mindent, ha visszanézek pontosan látom azt a vonalat, ahonnan már nem volt visszaút.
Elhagyom. Akarom. Akarom?
Hogyan tegyem? Keresnem kell valamit, találnom kell indokot, amiért kitehetem a szűrét. Nyomozásba kezdek, hiszen ahogy édesapa mondja, “Ha nem akarsz szart találni, ne kutass!” és tény, a szar mindig ott lapul, elfelejtett hívásokban, találkozókban, levelekben, beszélgetésekben, smsekben, ott várnak nyugodtan míg valaki okot talál rá, hogy felkutassa őket.
Felbukkanva megadják amit kereselm indokokat adnak neked, hogy nyugodt szívvel és nulla felelősséggel mondhasd, NEM AZ ÉN HIBÁM!
Megszakad a szíved, de magad sem tudod, hogy az örömtől vagy a fájdalomtól. Tehát vége, a te hibád és te tetted ezt! Sírva teszed le a telefont és magad sem érted, miért fáj. Hiszen szabad lettél, saját hibádon kívül válhatsz megint a sors és az élet áldozatává, ami már oly régen hiányzott az életedből. Végre megint a te témád lesz a központ, hiszen nézd meg mit művelt ez a szemét és a barátnőkkel közösen utálhatjátok az összeset egy átpezsgőzött éjszakán, majd hazamész és diadalittasan , a megcsalatottak látszólagos fájdalmával hajtod álomra a fejed.
Közben ő semmit sem ért, és a haverjainak egy sör mellett leadja, hogy az a hülye ribanc a telefonomban kutlászott és nyomozott egyfolytában, jobb is így! Egy hét múlva már mindketten randiztok másokkal és kezdődik előről, hogy annyira okos, annyira helyes, vicces……
Lehet másképp? Igen. Emberek vagyunk, változunk. Akárcsak a természet, nincs két egyforma napunk, minden alkalommal mások és mások vagyunk. Hosszabb a hajunk, s bár lehet, hogy csak egy miliméterrel, de nem ugyanaz, mint tegnap, ahogy tudvalevőleg ugyanazon folyóba sem léphet bele kétszer az ember. Találkozunk, szeretünk, lángolunk, szenvedünk, kiszeretünk. Egy megoldás van csupán, ha őszintén tesszük mindezt, ha belátjuk, hogy már nincs helyünk egymás mellett, és megosztjuk ezt azzal, aki pár nappal, héttel ezelőtt még az életünk központja volt. Lehet ezt szépen és magasra emelt fejjel, nélkülözve a nem a te hibád és maradjunk barátok agyoncsépelt szart.
“Szerettelek, de elmúlt. Úgy érzem, hogy csak az időnket vesztegetjük, szerettem volna,hogy menjen, de tartozom magamnak, neked, magunknak annyival, hogy nem erőltetek olyan álarcokat, amik talán sosem léteztek. Kívánom, hogy légy boldog és bármikor eszede jutok, mosolyogj! Még akkor is, ha ez egy ideig kivitelezhetetlennek tűnik, kívánom, hogy gyűlölj annyira, hogy mikor eszedbe jutok, küldj erőt nekem, hogy járjam a saját utam bárhol vagyok is,és ajándékozz nekem haragból egy mosolyt, hogy fájjon nekem, mennyire boldog vagy. És kívánom, hogy ebbe a mosolyba szeressen bele valaki abban a pillanatban, mikor éppen gyűlölsz, hogy bántottalak. Szeressen bele, és értékeld, hogy mennyire jó, hogy végre, utánam egy normális ember akadt az utadba!”
Ezt a kis gondolatmorzsát szeretettel a legjobb barátnőmnek, aki ma túllépett a saját korlátain és valódi felnőtt, okos és céltudatos nőként állt helyt ebben a sorsnak becézgetett kegyetlen életben!
Szeretlek!
Úristen… köszönöm!!!!!!